Álmodozók - Laptörténet

Fdanko, 2011. május 21., 07:39-n

2011-05-21T07:39:11Z

Fdanko: Levédte a(z) Álmodozók lapot ([edit=sysop] (határozatlan) [move=sysop] (határozatlan))

2011-02-07T12:06:14Z

Levédte a(z) Álmodozók lapot ([edit=sysop] (határozatlan) [move=sysop] (határozatlan))

Fdanko, 2011. február 7., 11:43-n

2011-02-07T11:43:00Z

Fdanko, 2011. február 7., 11:38-n

2011-02-07T11:38:18Z

Fdanko, 2011. február 7., 11:25-n

2011-02-07T11:25:55Z

Fdanko, 2011. február 7., 11:12-n

2011-02-07T11:12:40Z

Fdanko, 2011. február 7., 11:00-n

2011-02-07T11:00:50Z

Fdanko, 2011. február 7., 10:33-n

2011-02-07T10:33:39Z

Változtatások megtekintése

Fdanko, 2011. február 7., 10:26-n

2011-02-07T10:26:21Z

Változtatások megtekintése

Fdanko, 2011. február 5., 17:44-n

2011-02-05T17:44:06Z

Változtatások megtekintése

←Régebbi változat		A lap 2011. május 21., 07:39-kori változata
499. sor:		499. sor:

	Megjelent a [[Balatoni levegőben\|Balatoni levegőben]] c. kötetben.		Megjelent a [[Balatoni levegőben\|Balatoni levegőben]] c. kötetben.
		+
		+	----
		+	<center>'''[[A molnárék fia\|Előzmény]]          [[Balatoni levegőben\|Tartalomjegyzék]]          [[Balatoni kecskekörmök\|Folytatás]]'''</center>
		+	----

	[[Category:Váth_János_művei]]		[[Category:Váth_János_művei]]

@@ 446. sor: / 446. sor: @@
 Éjtszaka pedig egyik se tudott aludni. Reggelinél kerülték a szót. Végre a férfi kezdett a beszédbe:
 — Az éjjel nem aludt!?
 — Nem tudtam.
@@ 464. sor: / 464. sor: @@
 A gyerekekre is újra ráragadt a régi hangulat s egybefolyt a mondatszerüen tagolt imádság, ahogy tömjénfüst egyik gomolyagja a másikba ömlik és az ima áhítatosabb lett.
-Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette. Az álomba ringatózás jól esett. Az asszonyka idézte: „özvegy vagyok, özvegy, bánatos kis özvegy." A hallgatás is beszédes lett már és ki se csodálja, hogy összeédesedtek. A vacsora után való beszélgetés belenyúlott az éjtszakába. A tanító hosszukat aludt reggelenkint, mert sokáig nem ment álom a szemére. A szilajságból még maradt jó adag. Mégis félt megmondani, hogy vonzódik az özvegyhez. Rettegett a gondolattól, hogy ez az aranylélek itt hagyja. Az asszony is belebomlott már. Reggelenkint meg-megállt az ajtó előtt: — Tanító ur édes, felébredt már&nbsp;? Itt a mosdóviz az ajtaja előtt. Lányos szeméremmel pirult bele a mondásába, mert tartózkodását megőrizte féltékenyen, őszintén. A tavaszi nap már jól elbámészkodott. A tanító ajtója előtt megint elhangzott a szó: — Tanító ur, cukros... A tanító végét se várta, ráfelelt: — Kezét csókolom. Köszönöm . .. — Megjött a kinevezésem ... Felpattant az ajtó s a következő pillanatban összehasogatva hevert a földön a kinevezés. Reggelinél csak annyit mondott: — Köszönjön le! A duzzogó asszony visszafordult. — Gondolja, hogy itt élek I&nbsp;? Mit szólnak&nbsp;? Igy is suttognak .. . — Hiszen elveszem feleségül. Hadd suttogjanak
+Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette.
 = Lábjegyzet  =

@@ 430. sor: / 430. sor: @@
 — Ügyeljen a kislányomra. Az Isten áldja meg! — csengett szelíden a szó fülébe újra, mikor már eltünt szeme elől a gyászos, lombringásu alak.
-— Imádkozzunk! — hangzott. Egy toppanás és talpon állt az egész iskola. És imádkoztak. Szépen, párban, katonásan hazamentek. A tanító sietve, dobogás nélkül nyitott be a kisgyermek szobájába. A lefüggönyözött homályban szabályos lélekzés hallatszott. Elhuzta a gyermekkocsi függönyének egyik szárnyát s mert kipirultan, édesen szendergett a baba, visszaigazította. Leült melléje ellágyultak a szögletes vonalai a félhomályban: a nagy váll, a bikanyak s langyosan világolt a szeme. Estére kelve érkezett meg az özvegy. Meglepődve hallgatta, hogy a tanító ott őrködik az alvó kislány böl- csőjénél. Elbeszélte. Ha nem sikerül az ovó, kifőz, de városon, vagy pedig diáklányokat tartok. — A kislányomért meg kell tennem. A tanító részvevően nézett az asszony szemébe. Az asszony visszanézte, hálásan, köszönően. Éjtszaka pedig egyik se tudott aludni. Reggelinél kerülték a szót. Végre a férfi kezdett a beszédbe: — Az éjjel nem aludt!&nbsp;? — Nem tudtam. — Azon törte fejét&nbsp;? — célzott darabosan az óvó-néságra, meg a kifőzésre. — Azon is. A férfi fölvetette tekintetét: — Azon is&nbsp;? ... Megköszönte a reggelit s ment tanításra. Végtelenül jól esett a talányos felelet. Dehogy fosztódott volna meg tőle&nbsp;! Egy kérdés és vége a föltevésének. Boldogan ringatózott a misztikus ködbe. És határozatlanul, álmosan vezényelte: — Imádkozzunk! A gyerekekre is újra ráragadt a régi hangulat s egybefolyt a mondatszerüen tagolt imádság, ahogy tömjénfüst egyik gomolyagja a másikba ömlik és az ima áhítatosabb lett. Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette. Az álomba ringatózás jól esett. Az asszonyka idézte: „özvegy vagyok, özvegy, bánatos kis özvegy." A hallgatás is beszédes lett már és ki se csodálja, hogy összeédesedtek. A vacsora után való beszélgetés belenyúlott az éjtszakába. A tanító hosszukat aludt reggelenkint, mert sokáig nem ment álom a szemére. A szilajságból még maradt jó adag. Mégis félt megmondani, hogy vonzódik az özvegyhez. Rettegett a gondolattól, hogy ez az aranylélek itt hagyja. Az asszony is belebomlott már. Reggelenkint meg-megállt az ajtó előtt: — Tanító ur édes, felébredt már&nbsp;? Itt a mosdóviz az ajtaja előtt. Lányos szeméremmel pirult bele a mondásába, mert tartózkodását megőrizte féltékenyen, őszintén. A tavaszi nap már jól elbámészkodott. A tanító ajtója előtt megint elhangzott a szó: — Tanító ur, cukros... A tanító végét se várta, ráfelelt: — Kezét csókolom. Köszönöm . .. — Megjött a kinevezésem ... Felpattant az ajtó s a következő pillanatban összehasogatva hevert a földön a kinevezés. Reggelinél csak annyit mondott: — Köszönjön le! A duzzogó asszony visszafordult. — Gondolja, hogy itt élek I&nbsp;? Mit szólnak&nbsp;? Igy is suttognak .. . — Hiszen elveszem feleségül. Hadd suttogjanak
+— Imádkozzunk! — hangzott.
 = Lábjegyzet  =

@@ 378. sor: / 378. sor: @@
 Az özvegy hajnali álomból ébredt. A rózsapatinás szinek fekete felhőn remegtek. Bús, melankólikus hangulat álmodozott lelkében. Szivfacsarást, lélekrázkódást nem érzett, ahogy az álomból ébredők se. A fekete felhő a jövőt szimbolizálta. Sötét konturjait hajnali derengés pirja festette reményszinüre. Félévig lakása, féljárandósága kijár továbbra is, tudta. Ez a tudat adott lelkének álmokra jogot. De ha ipa megjött, sejtelmesen lopakodott belé a kétség. Költőin rózsaszín rímekben a férje megirta, amit ipa egészséges nyelven himezetlenül kimondott. Ha a sokgondu apjára emlékezett, szinte öntudatlan tolult nyelvére ura verstöredéke:
 ''Beálltam szinesdélibáb&nbsp; kergetőnek. Én a vadvizek ős halász fia... Mig apám a tarlott földet turja.''
 Utána meghatódottan ejtett könnyeket. Legördültek a gyászruhájára és szivárványfény rezgett a gyöngyeiben.
@@ 386. sor: / 386. sor: @@
 Rövid időn bevonult az új tanító. A gyerekek öszszegyültek az iskolában. Belépett. Tanáros pózzal lapozta végig a munkanaplót. A gyerekek suttogva beszéltek, ahogy régen szoktak imádság előtt. Meleg érdeklődéssel, bizalmas pillantással néztek a katedrán jobbra-balra lapozgató hirtelenszőke oktatóra. A kisebbek közül elszólta magát egy:
 — Az új tanító!
 De nem viszonzódott nyájas tekintettel. A gyerek szeret érdeklődni, ha iránta is hasonlót táplálnak. Szinte megmerevedett az osztály, mikor a szigoru parancs közibük szaladt:
@@ 396. sor: / 396. sor: @@
 — Imádkozzunk!
 A gyerekek szálankint keltek föl s szálankint rakták össze kis tenyérkéiket. Idő telett bele, mire készen voltak valamennyien. Ugyanaz a barátságtalan hang parancsolta:
 — Üljetek le!
 Álmosan, édes gyerekbágyadtsággal ültek vissza.
 — Egyszerre! — harsánykodott a tanító.
@@ 418. sor: / 418. sor: @@
 Az asszony sirva védelmezte férjét. Olyan formán, hogy vád is, de védelem is volt:
 — Szegény édes, bizony szerette őket. Talán elkényeztette. Meg minden idejét velük töltötte.
 A tanító elérzékenyült. A kemény vonás meglágyult a szája szögletében. Talán elgondolta, hogy utána is ment valaki s az is panaszkodik ennek, vagy annak. Mindenkinek más egyénisége van. Még a legegyenlítlenebb tanítónak is van fogása. Talán ő se jól kezdte. Kérdezősködnie kellett volna az özvegytől, mert később észre vette, hogy mennyit, nagyon sokat és önállóan tudnak ezek a gyeirekek.
-A félév vége felé járt. Valamit gondolnia kellett az asszonynak. Hanem, hát arra ébred, hogy kilakoltatják. Ovónői állást szerveztek a szomszéd községben. Átment bemutatkozni. A tanító tanított, hát beszólt iskolába és rábízta a kulcsot. — Ügyeljen, kérem a kislányomra. Bámulva nézett utána. A karcsult alak babonásan festett a gyászruhában. A fátyolos kalap oldalt csapott széle, az izléses egyszerüség, a portól fölfogott ruha alól lépegető apró lábak, a tartás . .. Soha se látta díszben. Soha se gondolt rá. A fölényes ember volt: ott lakott a lakásán s fizetett a kosztjáért. Most meghőkkölt a szilajsága. Eszébe ötlött az asszony nyájas, elomló szelídsége, méltósága, amivel féken tartotta, tiszteltté tette: — Ügyeljen a kislányomra. Az Isten áldja meg! — csengett szelíden a szó fülébe újra, mikor már eltünt szeme elől a gyászos, lombringásu alak. — Imádkozzunk! — hangzott. Egy toppanás és talpon állt az egész iskola. És imádkoztak. Szépen, párban, katonásan hazamentek. A tanító sietve, dobogás nélkül nyitott be a kisgyermek szobájába. A lefüggönyözött homályban szabályos lélekzés hallatszott. Elhuzta a gyermekkocsi függönyének egyik szárnyát s mert kipirultan, édesen szendergett a baba, visszaigazította. Leült melléje ellágyultak a szögletes vonalai a félhomályban: a nagy váll, a bikanyak s langyosan világolt a szeme. Estére kelve érkezett meg az özvegy. Meglepődve hallgatta, hogy a tanító ott őrködik az alvó kislány böl- csőjénél. Elbeszélte. Ha nem sikerül az ovó, kifőz, de városon, vagy pedig diáklányokat tartok. — A kislányomért meg kell tennem. A tanító részvevően nézett az asszony szemébe. Az asszony visszanézte, hálásan, köszönően. Éjtszaka pedig egyik se tudott aludni. Reggelinél kerülték a szót. Végre a férfi kezdett a beszédbe: — Az éjjel nem aludt!&nbsp;? — Nem tudtam. — Azon törte fejét&nbsp;? — célzott darabosan az óvó-néságra, meg a kifőzésre. — Azon is. A férfi fölvetette tekintetét: — Azon is&nbsp;? ... Megköszönte a reggelit s ment tanításra. Végtelenül jól esett a talányos felelet. Dehogy fosztódott volna meg tőle&nbsp;! Egy kérdés és vége a föltevésének. Boldogan ringatózott a misztikus ködbe. És határozatlanul, álmosan vezényelte: — Imádkozzunk! A gyerekekre is újra ráragadt a régi hangulat s egybefolyt a mondatszerüen tagolt imádság, ahogy tömjénfüst egyik gomolyagja a másikba ömlik és az ima áhítatosabb lett. Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette. Az álomba ringatózás jól esett. Az asszonyka idézte: „özvegy vagyok, özvegy, bánatos kis özvegy." A hallgatás is beszédes lett már és ki se csodálja, hogy összeédesedtek. A vacsora után való beszélgetés belenyúlott az éjtszakába. A tanító hosszukat aludt reggelenkint, mert sokáig nem ment álom a szemére. A szilajságból még maradt jó adag. Mégis félt megmondani, hogy vonzódik az özvegyhez. Rettegett a gondolattól, hogy ez az aranylélek itt hagyja. Az asszony is belebomlott már. Reggelenkint meg-megállt az ajtó előtt: — Tanító ur édes, felébredt már&nbsp;? Itt a mosdóviz az ajtaja előtt. Lányos szeméremmel pirult bele a mondásába, mert tartózkodását megőrizte féltékenyen, őszintén. A tavaszi nap már jól elbámészkodott. A tanító ajtója előtt megint elhangzott a szó: — Tanító ur, cukros... A tanító végét se várta, ráfelelt: — Kezét csókolom. Köszönöm . .. — Megjött a kinevezésem ... Felpattant az ajtó s a következő pillanatban összehasogatva hevert a földön a kinevezés. Reggelinél csak annyit mondott: — Köszönjön le! A duzzogó asszony visszafordult. — Gondolja, hogy itt élek I&nbsp;? Mit szólnak&nbsp;? Igy is suttognak .. . — Hiszen elveszem feleségül. Hadd suttogjanak
+A félév vége felé járt. Valamit gondolnia kellett az asszonynak. Hanem, hát arra ébred, hogy kilakoltatják.
 = Lábjegyzet  =

@@ 378. sor: / 378. sor: @@
 Az özvegy hajnali álomból ébredt. A rózsapatinás szinek fekete felhőn remegtek. Bús, melankólikus hangulat álmodozott lelkében. Szivfacsarást, lélekrázkódást nem érzett, ahogy az álomból ébredők se. A fekete felhő a jövőt szimbolizálta. Sötét konturjait hajnali derengés pirja festette reményszinüre. Félévig lakása, féljárandósága kijár továbbra is, tudta. Ez a tudat adott lelkének álmokra jogot. De ha ipa megjött, sejtelmesen lopakodott belé a kétség. Költőin rózsaszín rímekben a férje megirta, amit ipa egészséges nyelven himezetlenül kimondott. Ha a sokgondu apjára emlékezett, szinte öntudatlan tolult nyelvére ura verstöredéke:
-B e á l l t a m&nbsp; s z i n e s d é l i b á b&nbsp; k e r g e t ő n e k. É n&nbsp; a&nbsp; v a d v i z e k&nbsp; ő s&nbsp; h a l á s z&nbsp; f i a...&nbsp; M i g&nbsp; a p á m&nbsp; a&nbsp; t&nbsp;&nbsp; a&nbsp; r l o t t&nbsp; f ö l d e t&nbsp; t u r j a.
+''Beálltam szinesdélibáb&nbsp; kergetőnek. Én a vadvizek ős halász fia... Mig apám a tarlott földet turja.''
-Utána meghatódottan ejtett könnyeket. Legördültek a gyászruhájára és szivárványfény rezgett a gyöngyeiben. Ura helyére kihirdették a pályázatot. Szinte marakodtak az állásért. Egymás hegyén hátán vándorolták a pusztát, mint a bucsujáró hernyó s még a béresgazdának is a jóindulatát keresték. Rövid időn bevonult az új tanító. A gyerekek öszszegyültek az iskolában. Belépett. Tanáros pózzal lapozta végig a munkanaplót. A gyerekek suttogva beszéltek, ahogy régen szoktak imádság előtt. Meleg érdeklődéssel, bizalmas pillantással néztek a katedrán jobbra-balra lapozgató hirtelenszőke oktatóra. A kisebbek közül elszólta magát egy&nbsp;: — Az új tanító! De nem viszonzódott nyájas tekintettel. A gyerek szeret érdeklődni, ha iránta is hasonlót táplálnak. Szinte megmerevedett az osztály, mikor a szigoru parancs közibük szaladt: — Csönd! A tekintet meg méltó kísérője volt a ráparancso-lásnak. Rettentően lehangolódott a sok apró lélek s olyan félelemféle rakott fészket a zöldlombos, virágfür-tös lelkökbe, hogy szinte megdermedtek tőle. Óra tevő- dött a katedrára s az új tanító szeme gyakran kereste. Egyszer megelégelte s katonásan harsogott az új parancs: — Imádkozzunk&nbsp;! A gyerekek szálankint keltek föl s szálankint rakták össze kis tenyérkéiket. Idő telett bele, mire készen voltak valamennyien. Ugyanaz a barátságtalan hang parancsolta&nbsp;: — Üljetek le&nbsp;! Álmosan, édes gyerekbágyadtsággal ültek vissza. — Egyszerre! — harsánykodott a tanító. Negyedóra multán sirva fakadt a fele iskola, mert az érzékeny, parabolával nevelt lelküknek feszes volt az új ruha. Azért beleszokni beleszoktak, de lassan. Hidegebbek lettek s otthon napokig se tudták a szavukat venni. Az atlétás szőke embert a szép napnyugta mindig otthon találta, de szélben s csikorgóban döngette lábával a fagyos göröngyöt. A fényt sziporkázó hó csillogására feledkezett, vagy elgyönyörködött ablakából a bika tagbaszakadtságában. Az izmok matériális munkája foglalkoztatta s partcsókoló beszédessége helyett égigcsaptában bámulta a Balatont. Ökölbeszorult a keze, ha valami megmarkolni valót látott. Sámsoniasan állt meg a partszakadékok előtt. Mikor ecsetet, vázlatkönyvet vett a kezébe, alaktalan sziklatömbök meredtek az égen. Dehogy látott rajtuk rózsaszín lehelletet. Azon ezüstösen vetette, ecsetelte ki a szögletekben megrajzolt alakjukat. Acéllott a nagy viz. Egy-egy partszakadék, vagy jéghegy tömbösödött bele a szemhatárba s nyers, bravuros képek kerültek az amatőrködésről tanuskodó szobája falára Megállt előttük. Lányos ivületü száját rómaiasan lebiggyesztette. A lábait szétvetette, az öklét pedig ütésre készen tartotta a háta mögött. Előadás után szó nélkül távozott hazulról, de már messziről megismerte az özvegy döngő lépéseiről, ha jött. És sietett az ebédkészítéssel. Evésnél keveset beszéltek. Az utód örökös szemrehányással élt: — Anyámasszonyok ezek a gyerekek. Ha rájuk néz az ember, karjukkal eltakarják a szemüket. Az asszony sirva védelmezte férjét. Olyan formán, hogy vád is, de védelem is volt: — Szegény édes, bizony szerette őket. Talán elkényeztette. Meg minden idejét velük töltötte. A tanító elérzékenyült. A kemény vonás meglágyult a szája szögletében. Talán elgondolta, hogy utána is ment valaki s az is panaszkodik ennek, vagy annak. Mindenkinek más egyénisége van. Még a legegyenlítlenebb tanítónak is van fogása, falán ő se jól kezdte. Kérdezősködnie kellett volna az özvegytől, mert később észre vette, hogy mennyit, nagyon sokat és önállóan tudnak ezek a gyei ekek. A félév vége felé járt. Valamit gondolnia kellett az asszonynak. Hanem, hát arra ébred, hogy kilakoltatják. Ovónői állást szerveztek a szomszéd községben. Átment bemutatkozni. A tanító tanított, hát beszólt iskolába és rábízta a kulcsot. — Ügyeljen, kérem a kislányomra. Bámulva nézett utána. A karcsult alak babonásan festett a gyászruhában. A fátyolos kalap oldalt csapott széle, az izléses egyszerüség, a portól fölfogott ruha alól lépegető apró lábak, a tartás . .. Soha se látta díszben. Soha se gondolt rá. A fölényes ember volt: ott lakott a lakásán s fizetett a kosztjáért. Most meghőkkölt a szilajsága. Eszébe ötlött az asszony nyájas, elomló szelídsége, méltósága, amivel féken tartotta, tiszteltté tette: — Ügyeljen a kislányomra. Az Isten áldja meg! — csengett szelíden a szó fülébe újra, mikor már eltünt szeme elől a gyászos, lombringásu alak. — Imádkozzunk! — hangzott. Egy toppanás és talpon állt az egész iskola. És imádkoztak. Szépen, párban, katonásan hazamentek. A tanító sietve, dobogás nélkül nyitott be a kisgyermek szobájába. A lefüggönyözött homályban szabályos lélekzés hallatszott. Elhuzta a gyermekkocsi függönyének egyik szárnyát s mert kipirultan, édesen szendergett a baba, visszaigazította. Leült melléje ellágyultak a szögletes vonalai a félhomályban: a nagy váll, a bikanyak s langyosan világolt a szeme. Estére kelve érkezett meg az özvegy. Meglepődve hallgatta, hogy a tanító ott őrködik az alvó kislány böl- csőjénél. Elbeszélte. Ha nem sikerül az ovó, kifőz, de városon, vagy pedig diáklányokat tartok. — A kislányomért meg kell tennem. A tanító részvevően nézett az asszony szemébe. Az asszony visszanézte, hálásan, köszönően. Éjtszaka pedig egyik se tudott aludni. Reggelinél kerülték a szót. Végre a férfi kezdett a beszédbe: — Az éjjel nem aludt!&nbsp;? — Nem tudtam. — Azon törte fejét&nbsp;? — célzott darabosan az óvó-néságra, meg a kifőzésre. — Azon is. A férfi fölvetette tekintetét: — Azon is&nbsp;? ... Megköszönte a reggelit s ment tanításra. Végtelenül jól esett a talányos felelet. Dehogy fosztódott volna meg tőle&nbsp;! Egy kérdés és vége a föltevésének. Boldogan ringatózott a misztikus ködbe. És határozatlanul, álmosan vezényelte: — Imádkozzunk! A gyerekekre is újra ráragadt a régi hangulat s egybefolyt a mondatszerüen tagolt imádság, ahogy tömjénfüst egyik gomolyagja a másikba ömlik és az ima áhítatosabb lett. Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette. Az álomba ringatózás jól esett. Az asszonyka idézte: „özvegy vagyok, özvegy, bánatos kis özvegy." A hallgatás is beszédes lett már és ki se csodálja, hogy összeédesedtek. A vacsora után való beszélgetés belenyúlott az éjtszakába. A tanító hosszukat aludt reggelenkint, mert sokáig nem ment álom a szemére. A szilajságból még maradt jó adag. Mégis félt megmondani, hogy vonzódik az özvegyhez. Rettegett a gondolattól, hogy ez az aranylélek itt hagyja. Az asszony is belebomlott már. Reggelenkint meg-megállt az ajtó előtt: — Tanító ur édes, felébredt már&nbsp;? Itt a mosdóviz az ajtaja előtt. Lányos szeméremmel pirult bele a mondásába, mert tartózkodását megőrizte féltékenyen, őszintén. A tavaszi nap már jól elbámészkodott. A tanító ajtója előtt megint elhangzott a szó: — Tanító ur, cukros... A tanító végét se várta, ráfelelt: — Kezét csókolom. Köszönöm . .. — Megjött a kinevezésem ... Felpattant az ajtó s a következő pillanatban összehasogatva hevert a földön a kinevezés. Reggelinél csak annyit mondott: — Köszönjön le! A duzzogó asszony visszafordult. — Gondolja, hogy itt élek I&nbsp;? Mit szólnak&nbsp;? Igy is suttognak .. . — Hiszen elveszem feleségül. Hadd suttogjanak
+Utána meghatódottan ejtett könnyeket. Legördültek a gyászruhájára és szivárványfény rezgett a gyöngyeiben.
 = Lábjegyzet  =

←Régebbi változat	A lap 2011. február 7., 12:06-kori változata
(Nincs különbség)

@@ 334. sor: / 334. sor: @@
 Nehézkesen köhög hébe-korban a tanító. Nagy, vágyós szeme ijedten áll meg az üregében. Lenn az uton beleütközik Gráciába.
-A leány szólítja meg&nbsp;: — Csodálkozik? — Nem. — A szeméből azt láttam. — A köhögés kinoz. — Sovány, beesett az arca . .. Menjen tengeri fürdőre&nbsp;! Megakadnak. A lány nem akarja bolygatni a pénzkérdést&nbsp;: — Hallom, nagyon szép családi életük van. — Itt kell hagynom. — Mindjárt kétségbe esik. — Dehogy! Minek hitegessem magam? Ugyis eleget áltattam magamat. — Ha most . . . — Ha most pénzesen házasodom, Abbáziában telelhetnék. — Egészen nem igy gondoltam. — Csak a családom . . . Elváltak. Ágynak esett, mert az őszi ködök, hetes esők és az iskola pora segített hizlalni a baját, a gondos ápolás se használt. Energia kevés volt a természetében. Még azt a keveset is megőrölte a betegség és az aggódás időnap előtt. — Mit kezdetek&nbsp;? — kérdezte a jövőre gondolva feleségét. — Meggyógyul, édes! — Meg&nbsp;? Ne hitegesse magát! Nem elég, hogy két éven át alvajárók voltunk&nbsp;? — suttogta keserüen. Az asszony elfordult s titokban könnyet törült ki a szeme sarkából. Az özvegy hajnali álomból ébredt. A rózsapatinás szinek fekete felhőn remegtek. Bús, melankólikus hangulat álmodozott lelkében. Szivfacsarást, lélekrázkódást nem érzett, ahogy az álomból ébredők se. A fekete felhő a jövőt szimbolizálta. Sötét konturjait hajnali derengés pirja festette reményszinüre. Félévig lakása, féljárandósága kijár továbbra is, tudta. Ez a tudat adott lelkének álmokra jogot. De ha ipa megjött, sejtelmesen lopakodott belé a kétség. Költőin rózsaszín rímekben a férje megirta, amit ipa egészséges nyelven himezetlenül kimondott. Ha a sokgondu apjára emlékezett, szinte öntudatlan tolult nyelvére ura verstöredéke: Beálltam s z i n e s délibáb k e r g e t ő n e k. Én a vadvizek ős halász fia.. . Mig apám a tarlott földet turja. Utána meghatódottan ejtett könnyeket. Legördültek a gyászruhájára és szivárványfény rezgett a gyöngyeiben. Ura helyére kihirdették a pályázatot. Szinte marakodtak az állásért. Egymás hegyén hátán vándorolták a pusztát, mint a bucsujáró hernyó s még a béresgazdának is a jóindulatát keresték. Rövid időn bevonult az új tanító. A gyerekek öszszegyültek az iskolában. Belépett. Tanáros pózzal lapozta végig a munkanaplót. A gyerekek suttogva beszéltek, ahogy régen szoktak imádság előtt. Meleg érdeklődéssel, bizalmas pillantással néztek a katedrán jobbra-balra lapozgató hirtelenszőke oktatóra. A kisebbek közül elszólta magát egy&nbsp;: — Az új tanító! De nem viszonzódott nyájas tekintettel. A gyerek szeret érdeklődni, ha iránta is hasonlót táplálnak. Szinte megmerevedett az osztály, mikor a szigoru parancs közibük szaladt: — Csönd! A tekintet meg méltó kísérője volt a ráparancso-lásnak. Rettentően lehangolódott a sok apró lélek s olyan félelemféle rakott fészket a zöldlombos, virágfür-tös lelkökbe, hogy szinte megdermedtek tőle. Óra tevő- dött a katedrára s az új tanító szeme gyakran kereste. Egyszer megelégelte s katonásan harsogott az új parancs: — Imádkozzunk&nbsp;! A gyerekek szálankint keltek föl s szálankint rakták össze kis tenyérkéiket. Idő telett bele, mire készen voltak valamennyien. Ugyanaz a barátságtalan hang parancsolta&nbsp;: — Üljetek le&nbsp;! Álmosan, édes gyerekbágyadtsággal ültek vissza. — Egyszerre! — harsánykodott a tanító. Negyedóra multán sirva fakadt a fele iskola, mert az érzékeny, parabolával nevelt lelküknek feszes volt az új ruha. Azért beleszokni beleszoktak, de lassan. Hidegebbek lettek s otthon napokig se tudták a szavukat venni. Az atlétás szőke embert a szép napnyugta mindig otthon találta, de szélben s csikorgóban döngette lábával a fagyos göröngyöt. A fényt sziporkázó hó csillogására feledkezett, vagy elgyönyörködött ablakából a bika tagbaszakadtságában. Az izmok matériális munkája foglalkoztatta s partcsókoló beszédessége helyett égigcsaptában bámulta a Balatont. Ökölbeszorult a keze, ha valami megmarkolni valót látott. Sámsoniasan állt meg a partszakadékok előtt. Mikor ecsetet, vázlatkönyvet vett a kezébe, alaktalan sziklatömbök meredtek az égen. Dehogy látott rajtuk rózsaszín lehelletet. Azon ezüstösen vetette, ecsetelte ki a szögletekben megrajzolt alakjukat. Acéllott a nagy viz. Egy-egy partszakadék, vagy jéghegy tömbösödött bele a szemhatárba s nyers, bravuros képek kerültek az amatőrködésről tanuskodó szobája falára Megállt előttük. Lányos ivületü száját rómaiasan lebiggyesztette. A lábait szétvetette, az öklét pedig ütésre készen tartotta a háta mögött. Előadás után szó nélkül távozott hazulról, de már messziről megismerte az özvegy döngő lépéseiről, ha jött. És sietett az ebédkészítéssel. Evésnél keveset beszéltek. Az utód örökös szemrehányással élt: — Anyámasszonyok ezek a gyerekek. Ha rájuk néz az ember, karjukkal eltakarják a szemüket. Az asszony sirva védelmezte férjét. Olyan formán, hogy vád is, de védelem is volt: — Szegény édes, bizony szerette őket. Talán elkényeztette. Meg minden idejét velük töltötte. A tanító elérzékenyült. A kemény vonás meglágyult a szája szögletében. Talán elgondolta, hogy utána is ment valaki s az is panaszkodik ennek, vagy annak. Mindenkinek más egyénisége van. Még a legegyenlítlenebb tanítónak is van fogása, falán ő se jól kezdte. Kérdezősködnie kellett volna az özvegytől, mert később észre vette, hogy mennyit, nagyon sokat és önállóan tudnak ezek a gyei ekek. A félév vége felé járt. Valamit gondolnia kellett az asszonynak. Hanem, hát arra ébred, hogy kilakoltatják. Ovónői állást szerveztek a szomszéd községben. Átment bemutatkozni. A tanító tanított, hát beszólt iskolába és rábízta a kulcsot. — Ügyeljen, kérem a kislányomra. Bámulva nézett utána. A karcsult alak babonásan festett a gyászruhában. A fátyolos kalap oldalt csapott széle, az izléses egyszerüség, a portól fölfogott ruha alól lépegető apró lábak, a tartás . .. Soha se látta díszben. Soha se gondolt rá. A fölényes ember volt: ott lakott a lakásán s fizetett a kosztjáért. Most meghőkkölt a szilajsága. Eszébe ötlött az asszony nyájas, elomló szelídsége, méltósága, amivel féken tartotta, tiszteltté tette: — Ügyeljen a kislányomra. Az Isten áldja meg! — csengett szelíden a szó fülébe újra, mikor már eltünt szeme elől a gyászos, lombringásu alak. — Imádkozzunk! — hangzott. Egy toppanás és talpon állt az egész iskola. És imádkoztak. Szépen, párban, katonásan hazamentek. A tanító sietve, dobogás nélkül nyitott be a kisgyermek szobájába. A lefüggönyözött homályban szabályos lélekzés hallatszott. Elhuzta a gyermekkocsi függönyének egyik szárnyát s mert kipirultan, édesen szendergett a baba, visszaigazította. Leült melléje ellágyultak a szögletes vonalai a félhomályban: a nagy váll, a bikanyak s langyosan világolt a szeme. Estére kelve érkezett meg az özvegy. Meglepődve hallgatta, hogy a tanító ott őrködik az alvó kislány böl- csőjénél. Elbeszélte. Ha nem sikerül az ovó, kifőz, de városon, vagy pedig diáklányokat tartok. — A kislányomért meg kell tennem. A tanító részvevően nézett az asszony szemébe. Az asszony visszanézte, hálásan, köszönően. Éjtszaka pedig egyik se tudott aludni. Reggelinél kerülték a szót. Végre a férfi kezdett a beszédbe: — Az éjjel nem aludt!&nbsp;? — Nem tudtam. — Azon törte fejét&nbsp;? — célzott darabosan az óvó-néságra, meg a kifőzésre. — Azon is. A férfi fölvetette tekintetét: — Azon is&nbsp;? ... Megköszönte a reggelit s ment tanításra. Végtelenül jól esett a talányos felelet. Dehogy fosztódott volna meg tőle&nbsp;! Egy kérdés és vége a föltevésének. Boldogan ringatózott a misztikus ködbe. És határozatlanul, álmosan vezényelte: — Imádkozzunk! A gyerekekre is újra ráragadt a régi hangulat s egybefolyt a mondatszerüen tagolt imádság, ahogy tömjénfüst egyik gomolyagja a másikba ömlik és az ima áhítatosabb lett. Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette. Az álomba ringatózás jól esett. Az asszonyka idézte: „özvegy vagyok, özvegy, bánatos kis özvegy." A hallgatás is beszédes lett már és ki se csodálja, hogy összeédesedtek. A vacsora után való beszélgetés belenyúlott az éjtszakába. A tanító hosszukat aludt reggelenkint, mert sokáig nem ment álom a szemére. A szilajságból még maradt jó adag. Mégis félt megmondani, hogy vonzódik az özvegyhez. Rettegett a gondolattól, hogy ez az aranylélek itt hagyja. Az asszony is belebomlott már. Reggelenkint meg-megállt az ajtó előtt: — Tanító ur édes, felébredt már&nbsp;? Itt a mosdóviz az ajtaja előtt. Lányos szeméremmel pirult bele a mondásába, mert tartózkodását megőrizte féltékenyen, őszintén. A tavaszi nap már jól elbámészkodott. A tanító ajtója előtt megint elhangzott a szó: — Tanító ur, cukros... A tanító végét se várta, ráfelelt: — Kezét csókolom. Köszönöm . .. — Megjött a kinevezésem ... Felpattant az ajtó s a következő pillanatban összehasogatva hevert a földön a kinevezés. Reggelinél csak annyit mondott: — Köszönjön le! A duzzogó asszony visszafordult. — Gondolja, hogy itt élek I&nbsp;? Mit szólnak&nbsp;? Igy is suttognak .. . — Hiszen elveszem feleségül. Hadd suttogjanak
+A leány szólítja meg:
 = Lábjegyzet  =