A molnárék fia - Laptörténet

Fdanko, 2011. május 21., 07:37-n

2011-05-21T07:37:52Z

Fdanko: Levédte a(z) A molnárék fia lapot ([edit=sysop] (határozatlan) [move=sysop] (határozatlan))

2011-02-07T12:05:53Z

Levédte a(z) A molnárék fia lapot ([edit=sysop] (határozatlan) [move=sysop] (határozatlan))

Fdanko, 2011. február 5., 16:41-n

2011-02-05T16:41:33Z

Fdanko, 2011. február 5., 16:35-n

2011-02-05T16:35:53Z

Fdanko, 2011. február 5., 16:29-n

2011-02-05T16:29:51Z

Fdanko, 2011. február 5., 16:21-n

2011-02-05T16:21:32Z

Fdanko, 2011. február 5., 16:16-n

2011-02-05T16:16:33Z

Fdanko, 2011. február 5., 16:04-n

2011-02-05T16:04:04Z

Fdanko, 2011. február 5., 16:00-n

2011-02-05T16:00:44Z

Változtatások megtekintése

Fdanko, 2011. február 5., 15:56-n

2011-02-05T15:56:14Z

←Régebbi változat		A lap 2011. május 21., 07:37-kori változata
160. sor:		160. sor:

	Megjelent a [[Balatoni levegőben\|Balatoni levegőben]] c. kötetben.		Megjelent a [[Balatoni levegőben\|Balatoni levegőben]] c. kötetben.
		+
		+	----
		+	<center>'''[[Apróhirdetések\|Előzmény]]          [[Balatoni levegőben\|Tartalomjegyzék]]          [[Álmodozók\|Folytatás]]'''</center>
		+	----

	[[Category:Váth_János_művei]]		[[Category:Váth_János_művei]]

@@ 121. sor: / 121. sor: @@
 Obsitos katonakönyve kezében, szellőzetlen civilgönce már messzire szagosodik a penésztől; ládája — ahogy szabadságra engedett katonáké — a vállán. A telepre tart s hetekig ott ődöng. Hol halász, hol nem.
 A lány is, apja is biztatják, maradjon ott és legyen fertői halász. Határozottan néz a lány szemébe s mosolygósan mondja:
 — Nem lehet.
@@ 127. sor: / 127. sor: @@
 — Mért ne lehetne?
 — A Fertő nem Balaton.
 — Ez is viz.
 — Viz ... de inkább nád. És ami nád, az nem viz: a Balaton meg csak inkább viz.
-És megírja apjának, jöjjenek föl, mert sulyos megbeszélni valói vannak. Már ugyan a lakodalomra is érhetnek. Megjöttek az öregek. Anyja sápítozik örömében, hogy már szabad a fia. — Éppen nincs mit örülni. Koldusa vagyok a szabadságomnak — hűti le és elbeszélte, mikor, hogyan szakasztotta meg magát. Riadnak, méltatlankodnak, de szülei örvendeznek a szabadulásának. — Ráértél volna a házasodással — huzta félre anyja. — Ha má koldusa vagyok, rabja is leszek a szabadságomnak. Zsákolnom nem köll, mert ott a molnárlegény. Halászgatás s a rész kimérése marad rám s a bajomtól elszürögethetem a vizet. Mi? Vacsorakor a menyasszonyához fordul, ki elhuzódik tőle. Éjszakai szállást a szomszédban kaptak. Másnap reggel a lány apja kopogtatott rájuk. Darabig tipródott, krákogott, köhécselt, egyszer csak kibökte a korai jövetelének okát: — A lányom egész éccakát keresztül bőgte. Gondoltam, ez igy szokás: válik a lány ... De reggel az anyjukom előáll, hogy a lány nem megy uramöcsémhez, mert nem ép test már s világéletében nem akar betegápoló lenni. Hiába noszítottuk, kárhoztattuk . . . aszondja, meggondolta, nem bánja meg ... Hát köszönöm a megtisztöltetést... Egy kis fölöstökömre&nbsp;! . . . — Köszönjük, majd benézünk — beszélt a legény megütődötten. — Falatozni éppen tudunk a kocsmában is. Hanem megmondhatja a lányának, köszönöm a hozzám való jó szivét, vár engem otthon a Miklósék Marcsája... Az öreg magyart mintha leforrázták volna, kifordult. A legénynek jól esett, meg szüleinek is, a sikerült visszavágás. Híztak a szabados merészségén.
+És megírja apjának, jöjjenek föl, mert sulyos megbeszélni valói vannak. Már ugyan a lakodalomra is érhetnek.
 = Lábjegyzet  =

@@ 93. sor: / 93. sor: @@
 — Gyerekek! Én rám nem szabtak borjut!
 — Úgy érted öregem — felel egy velebeli — hogy rád szabták. Iszen mindég azon vagy, hogy fölvedd.
 — Értelek, öregem. Firerkoromban nem köllött borjut hordanom s mindig azon mesterkedtem, hogy kölljön viselnem.
@@ 109. sor: / 109. sor: @@
 — Megint lefokozták.
-— Semmi. Tudod, úgy is kivetkőzöm, hiszen két esztendőmet leszolgáltam már. — Ha olyan könnyen menne az! — Könnyen-e? — Könnyebb e vén hajónak szárazra menni — rugta meg a lány a dereglyét, amely ott fekszik pocsolyavizesen, iszapba merülten előttük, hasznavehetetlenül, lék-ütötten. A legény két cölöp szétsulykolt, lapos fejére lép s fölemeli a vizzel telt jószágot. Tovább huzza ágyából s orrát a hidra teszi. Nyögve, erekidülten, paprikavörösen tartja félkezével, hogy vissza ne csusszék. Hátrább lép aztán két cölöppárral és az előtte egyenesedő két duc végére emeli a hajó farát. Aztán belelép a dereglyébe s onnan a lány mellé roskad a hidra. Másnap jelentkezett orvosvizsgálatra és — haskéregszakadásért kiselejtezték, elbocsájtották. Obsitos katonakönyve kezében, szellőzetlen civilgönce már messzire szagosodik a penésztől; ládája — ahogy szabadságra engedett katonáké — a vállán. A telepre tart s hetekig ott ődöng. Hol halász, hol nem. A lány is, apja is biztatják, maradjon ott és legyen fertői halász. Határozottan néz a lány szemébe s mosolygósan mondja: — Nem lehet. — Mért ne lehetne? — A Fertő nem Balaton. — Ez is viz. — Viz ... de inkább nád. És ami nád, az nem viz: a Balaton meg csak inkább viz. És megírja apjának, jöjjenek föl, mert sulyos megbeszélni valói vannak. Már ugyan a lakodalomra is érhetnek. Megjöttek az öregek. Anyja sápítozik örömében, hogy már szabad a fia. — Éppen nincs mit örülni. Koldusa vagyok a szabadságomnak — hűti le és elbeszélte, mikor, hogyan szakasztotta meg magát. Riadnak, méltatlankodnak, de szülei örvendeznek a szabadulásának. — Ráértél volna a házasodással — huzta félre anyja. — Ha má koldusa vagyok, rabja is leszek a szabadságomnak. Zsákolnom nem köll, mert ott a molnárlegény. Halászgatás s a rész kimérése marad rám s a bajomtól elszürögethetem a vizet. Mi? Vacsorakor a menyasszonyához fordul, ki elhuzódik tőle. Éjszakai szállást a szomszédban kaptak. Másnap reggel a lány apja kopogtatott rájuk. Darabig tipródott, krákogott, köhécselt, egyszer csak kibökte a korai jövetelének okát: — A lányom egész éccakát keresztül bőgte. Gondoltam, ez igy szokás: válik a lány ... De reggel az anyjukom előáll, hogy a lány nem megy uramöcsémhez, mert nem ép test már s világéletében nem akar betegápoló lenni. Hiába noszítottuk, kárhoztattuk . . . aszondja, meggondolta, nem bánja meg ... Hát köszönöm a megtisztöltetést... Egy kis fölöstökömre&nbsp;! . . . — Köszönjük, majd benézünk — beszélt a legény megütődötten. — Falatozni éppen tudunk a kocsmában is. Hanem megmondhatja a lányának, köszönöm a hozzám való jó szivét, vár engem otthon a Miklósék Marcsája... Az öreg magyart mintha leforrázták volna, kifordult. A legénynek jól esett, meg szüleinek is, a sikerült visszavágás. Híztak a szabados merészségén.
+— Semmi. Tudod, úgy is kivetkőzöm, hiszen két esztendőmet leszolgáltam már.
 = Lábjegyzet  =

@@ 81. sor: / 81. sor: @@
 — Öregem, várjatok, megcsónakáztatom előbb a szeretőmet.
 A káplár mit tehetett egyebet, várt. Egyivásuak voltak. Gyuri egyet került az irtott nádak helyén, sulyom és hinár közt, mikor kikanyarodott, szájon csókolta a lányt, aki mert nem akarta engedni, hát erővel fogta le, aztán ment a patrol előtt.
 — Csak kerülő uton, öregem. Aztán ne vágj olyan szigoru képet. Mit gondoltok, mi jár ezért?
@@ 89. sor: / 89. sor: @@
 Leültették a két napját s ujra lefokozták és leszidták.
 Utána ingre-gatyára vetkőzötten ült a priccsén. Szájában pipa s karikázza a füstöt és bölcselkedik. A többiek körülülik, akár iskolázáskor. Lelógó lábait maga alá szedi, bal karjával átöleli s jobb kezével a pipáját fogja:
 — Gyerekek! Én rám nem szabtak borjut!
-— Úgy érted öregem — felel egy velebeli — hogy rád szabták. Iszen mindég azon vagy, hogy fölvedd. — Értelek, öregem. Firerkoromban nem köllött borjut hordanom s mindig azon mesterkedtem, hogy kölljön viselnem. — Valami bolondot tettél. — Nem sokáig tart, higyjétek! Két hétig, vagy addig se és szabad leszek. Megint teszek valamit, valami nagy bolondot. Most felöltözködöm, aztán megnézem a rózsám. Két napja nem láttam. — Úgy-e apám — szólt egy rekruta — eddig más szeretőt is választhatott. — Né, a bundás&nbsp;! — agyarkodtak rá a vénebbek és azon mult, hogy meg nem csapták, mert a lefokozott csillapította őket és hallgattak rá. A lányt künn találta, vacsorához készülődött és segített neki. Egy-kettőre lepergetik a halak pikkelyét, aztán pár darab fát hasított és tüzet élesztettek a déli parázsból. Aztán a dereglyefogó hidra ülnek, a baka lábát rányujtja egy cölöpre s úgy fekszik a hidon. Az odahajló galy leveleit tépi és a vizbe hullatja. Szórakozottan, egyenként. A leány nézi és észreveszi a csillaghiányt. Határozatlanul ejt róla szót! — Megint lefokozták. — Semmi. Tudod, úgy is kivetkőzöm, hiszen két esztendőmet leszolgáltam már. — Ha olyan könnyen menne az! — Könnyen-e? — Könnyebb e vén hajónak szárazra menni — rugta meg a lány a dereglyét, amely ott fekszik pocsolyavizesen, iszapba merülten előttük, hasznavehetetlenül, lék-ütötten. A legény két cölöp szétsulykolt, lapos fejére lép s fölemeli a vizzel telt jószágot. Tovább huzza ágyából s orrát a hidra teszi. Nyögve, erekidülten, paprikavörösen tartja félkezével, hogy vissza ne csusszék. Hátrább lép aztán két cölöppárral és az előtte egyenesedő két duc végére emeli a hajó farát. Aztán belelép a dereglyébe s onnan a lány mellé roskad a hidra. Másnap jelentkezett orvosvizsgálatra és — haskéregszakadásért kiselejtezték, elbocsájtották. Obsitos katonakönyve kezében, szellőzetlen civilgönce már messzire szagosodik a penésztől; ládája — ahogy szabadságra engedett katonáké — a vállán. A telepre tart s hetekig ott ődöng. Hol halász, hol nem. A lány is, apja is biztatják, maradjon ott és legyen fertői halász. Határozottan néz a lány szemébe s mosolygósan mondja: — Nem lehet. — Mért ne lehetne? — A Fertő nem Balaton. — Ez is viz. — Viz ... de inkább nád. És ami nád, az nem viz: a Balaton meg csak inkább viz. És megírja apjának, jöjjenek föl, mert sulyos megbeszélni valói vannak. Már ugyan a lakodalomra is érhetnek. Megjöttek az öregek. Anyja sápítozik örömében, hogy már szabad a fia. — Éppen nincs mit örülni. Koldusa vagyok a szabadságomnak — hűti le és elbeszélte, mikor, hogyan szakasztotta meg magát. Riadnak, méltatlankodnak, de szülei örvendeznek a szabadulásának. — Ráértél volna a házasodással — huzta félre anyja. — Ha má koldusa vagyok, rabja is leszek a szabadságomnak. Zsákolnom nem köll, mert ott a molnárlegény. Halászgatás s a rész kimérése marad rám s a bajomtól elszürögethetem a vizet. Mi? Vacsorakor a menyasszonyához fordul, ki elhuzódik tőle. Éjszakai szállást a szomszédban kaptak. Másnap reggel a lány apja kopogtatott rájuk. Darabig tipródott, krákogott, köhécselt, egyszer csak kibökte a korai jövetelének okát: — A lányom egész éccakát keresztül bőgte. Gondoltam, ez igy szokás: válik a lány ... De reggel az anyjukom előáll, hogy a lány nem megy uramöcsémhez, mert nem ép test már s világéletében nem akar betegápoló lenni. Hiába noszítottuk, kárhoztattuk . . . aszondja, meggondolta, nem bánja meg ... Hát köszönöm a megtisztöltetést... Egy kis fölöstökömre&nbsp;! . . . — Köszönjük, majd benézünk — beszélt a legény megütődötten. — Falatozni éppen tudunk a kocsmában is. Hanem megmondhatja a lányának, köszönöm a hozzám való jó szivét, vár engem otthon a Miklósék Marcsája... Az öreg magyart mintha leforrázták volna, kifordult. A legénynek jól esett, meg szüleinek is, a sikerült visszavágás. Híztak a szabados merészségén.
+— Úgy érted öregem — felel egy velebeli — hogy rád szabták. Iszen mindég azon vagy, hogy fölvedd.
 = Lábjegyzet  =

@@ 59. sor: / 59. sor: @@
 — Legalább otthun lennél üdőre.
 — Elfeledkezem az időrül és azon kapom magam, hogy már későn van. Ha már későn, akkor hát legyen egészen későn.
 — Azért aztán csak úgy emlegetünk itthun anyáddal, hogy a Gyuri most talán már lehet ujra frájter is, vagy talán éppen káplár is. Utána meg úgy, hogy már éppen közember is. Sohse tudjuk. Te nem irod, csak találgatjuk s az atrecodra se vezethetünk mást.
@@ 69. sor: / 69. sor: @@
 Két napot csavargott a fertői halásztanyán, hol a kuttyogatós legény lányának tette a szépet. Nem könynyelmü bakamegszokásból, de komolyan, mert ime egy napi szabadságot adott maga-magának a tiz fölé. A lány fogadta. Háromcsillagostól se? Ismerték apjostól már és nem nézték ferdén a settenkedéseit.
 Hét napi egyest kapott, ami katonaéletben semmi, mert komiszabb dolog is megeshet a bakagyerekkel. Terhesebbje a büntetésnek, hogy rukkolnia kellett&nbsp;: agyusztálni és ujoncot abriktolni. Utána neki vasraverés, másnak szabadság; akik még hívják is a városba:
 — Gyere öregem!
 — Hát megyek is a rézfüttyét!
@@ 77. sor: / 77. sor: @@
 És oldalfegyveresen ment. Az őrmester kereste és ott találta a Fertőn, a halásztanyán. Tudták már, hol kell keresni. A kikötőn ült. Mellette a lány. Lelógatták lábukat és a vizszinen tartották. Az ő bakkancsa éppen a talpa széléig merült bele, de a lány lógázva se tudta vizbe értetni. És ezen mulattak, mert a megértő sziveket sok cseprőség vidítja.
-Az őrség elől kellett ladikba ugrania és kiáltotta: — Öregem, várjatok, megcsónakáztatom előbb a szeretőmet. A káplár mit tehetett egyebet, várt. Egyivásuak voltak. Gyuri egyet került az irtott nádak helyén, sulyom és hinár közt, mikor kikanyarodott, szájon csókolta a lányt, aki mert nem akarta engedni, hát erővel fogta le, aztán ment a patrol előtt. — Csak kerülő uton, öregem. Aztán ne vágj olyan szigoru képet. Mit gondoltok, mi jár ezért? — Lefokozás — mondották. Leültették a két napját s ujra lefokozták és leszidták. Utána ingre-gatyára vetkőzötten ült a priccsén. Szájában pipa s karikázza a füstöt és bölcselkedik. A többiek körülülik, akár iskolázáskor. Lelógó lábait maga alá szedi, bal karjával átöleli s jobb kezével a pipáját fogja&nbsp;: — Gyerekek! Én rám nem szabtak borjut! — Úgy érted öregem — felel egy velebeli — hogy rád szabták. Iszen mindég azon vagy, hogy fölvedd. — Értelek, öregem. Firerkoromban nem köllött borjut hordanom s mindig azon mesterkedtem, hogy kölljön viselnem. — Valami bolondot tettél. — Nem sokáig tart, higyjétek! Két hétig, vagy addig se és szabad leszek. Megint teszek valamit, valami nagy bolondot. Most felöltözködöm, aztán megnézem a rózsám. Két napja nem láttam. — Úgy-e apám — szólt egy rekruta — eddig más szeretőt is választhatott. — Né, a bundás&nbsp;! — agyarkodtak rá a vénebbek és azon mult, hogy meg nem csapták, mert a lefokozott csillapította őket és hallgattak rá. A lányt künn találta, vacsorához készülődött és segített neki. Egy-kettőre lepergetik a halak pikkelyét, aztán pár darab fát hasított és tüzet élesztettek a déli parázsból. Aztán a dereglyefogó hidra ülnek, a baka lábát rányujtja egy cölöpre s úgy fekszik a hidon. Az odahajló galy leveleit tépi és a vizbe hullatja. Szórakozottan, egyenként. A leány nézi és észreveszi a csillaghiányt. Határozatlanul ejt róla szót! — Megint lefokozták. — Semmi. Tudod, úgy is kivetkőzöm, hiszen két esztendőmet leszolgáltam már. — Ha olyan könnyen menne az! — Könnyen-e? — Könnyebb e vén hajónak szárazra menni — rugta meg a lány a dereglyét, amely ott fekszik pocsolyavizesen, iszapba merülten előttük, hasznavehetetlenül, lék-ütötten. A legény két cölöp szétsulykolt, lapos fejére lép s fölemeli a vizzel telt jószágot. Tovább huzza ágyából s orrát a hidra teszi. Nyögve, erekidülten, paprikavörösen tartja félkezével, hogy vissza ne csusszék. Hátrább lép aztán két cölöppárral és az előtte egyenesedő két duc végére emeli a hajó farát. Aztán belelép a dereglyébe s onnan a lány mellé roskad a hidra. Másnap jelentkezett orvosvizsgálatra és — haskéregszakadásért kiselejtezték, elbocsájtották. Obsitos katonakönyve kezében, szellőzetlen civilgönce már messzire szagosodik a penésztől; ládája — ahogy szabadságra engedett katonáké — a vállán. A telepre tart s hetekig ott ődöng. Hol halász, hol nem. A lány is, apja is biztatják, maradjon ott és legyen fertői halász. Határozottan néz a lány szemébe s mosolygósan mondja: — Nem lehet. — Mért ne lehetne? — A Fertő nem Balaton. — Ez is viz. — Viz ... de inkább nád. És ami nád, az nem viz: a Balaton meg csak inkább viz. És megírja apjának, jöjjenek föl, mert sulyos megbeszélni valói vannak. Már ugyan a lakodalomra is érhetnek. Megjöttek az öregek. Anyja sápítozik örömében, hogy már szabad a fia. — Éppen nincs mit örülni. Koldusa vagyok a szabadságomnak — hűti le és elbeszélte, mikor, hogyan szakasztotta meg magát. Riadnak, méltatlankodnak, de szülei örvendeznek a szabadulásának. — Ráértél volna a házasodással — huzta félre anyja. — Ha má koldusa vagyok, rabja is leszek a szabadságomnak. Zsákolnom nem köll, mert ott a molnárlegény. Halászgatás s a rész kimérése marad rám s a bajomtól elszürögethetem a vizet. Mi? Vacsorakor a menyasszonyához fordul, ki elhuzódik tőle. Éjszakai szállást a szomszédban kaptak. Másnap reggel a lány apja kopogtatott rájuk. Darabig tipródott, krákogott, köhécselt, egyszer csak kibökte a korai jövetelének okát: — A lányom egész éccakát keresztül bőgte. Gondoltam, ez igy szokás: válik a lány ... De reggel az anyjukom előáll, hogy a lány nem megy uramöcsémhez, mert nem ép test már s világéletében nem akar betegápoló lenni. Hiába noszítottuk, kárhoztattuk . . . aszondja, meggondolta, nem bánja meg ... Hát köszönöm a megtisztöltetést... Egy kis fölöstökömre&nbsp;! . . . — Köszönjük, majd benézünk — beszélt a legény megütődötten. — Falatozni éppen tudunk a kocsmában is. Hanem megmondhatja a lányának, köszönöm a hozzám való jó szivét, vár engem otthon a Miklósék Marcsája... Az öreg magyart mintha leforrázták volna, kifordult. A legénynek jól esett, meg szüleinek is, a sikerült visszavágás. Híztak a szabados merészségén.
+Az őrség elől kellett ladikba ugrania és kiáltotta:
 = Lábjegyzet  =

←Régebbi változat	A lap 2011. február 7., 12:05-kori változata
(Nincs különbség)

@@ 39. sor: / 39. sor: @@
 Most, az aratási szabadságon, hol a patak a Balatonba sekélyesül, lábaltak be a nádas mögé. Ott himbálózott csónakuk majdnem megfeneklődve. Hálót vetettek és közbe beszélgettek. Vontatva, kevesetszólóan, hiszen a halászás szükszavusággal jár.
 A molnár félreköpött a vizbe. Pipájából a csónak pereméhez kocogtatva kiverte a hamut, aztán megszuttyogatta, hogy szelel-e? Teletömte:
 — Jóizü dohány e. A porosából a legényt is megkínáltam és dicsérte. Nem trafik, aszonta.
 — Én egyiket se szivelhetem. Csak akkoriban fanyalottam rá, hogy kaszárnyaáristomra itéltek; unalomtöltésből szipákoltam.
 — Vártunk haza, de gondolom, akkor megent egy csillagod se volt.
 — Az se volt baj. Legalább nem pocskoltak más piszkos embereért.
 — Az is igaz.
 — Mert abban az altisztségben csak éppenséggel annyi a jóság, hogy kéretlen tovább kimaradhat az emberfia éjjelente.
 — Te azt se elégölted meg.
@@ 59. sor: / 59. sor: @@
 — Legalább otthun lennél üdőre.
 — Elfeledkezem az időrül és azon kapom magam, hogy már későn van. Ha már későn, akkor hát legyen egészen későn. — Azért aztán csak úgy emlegetünk itthun anyáddal, hogy a Gyuri most talán már lehet ujra frájter is, vagy talán éppen káplár is. Utána meg úgy, hogy már éppen közember is. Sohse tudjuk. Te nem irod, csak találgatjuk s az atrecodra se vezethetünk mást. — A nagygyakorlatokra talán firernek is előléptetnek — mondotta a fia. Szüretre, mig a rekruták be nem vonultak, szintén kapott szabadságot, hát lehányta magáról a katonaruhát és civilbe öltözött; apjával aztán járták a színehagyott nádak világát. A dércsípte, ezerszin nádvilágban hallgató, didergő csönd ült reggelente. Nem előzte meg jöttüket a nádiveréb. A szélcsöndekben már tépetten terjesztette fakult leveleit a vízirózsa. Csak a déli napsütésben mászott rá a tarka béka. Fázósan, álomkórosan, mintha szédülne. Csobbanni is lustán csobbant a bogárság után. Aztán a felszínre se bukkant. Befuródott az iszapba és a fenék felkavarodása mutatta, hogy hol. A keleti szellő végighullámoztatta a szőkülő fejü nádszalagot; kígyózottan cikkcakkozott utjában. A katonán is ilyenformán futhatott végig a hideg és kelletlen vetette meg a hálót és eltünődött a hosszu téli kaszárnyaéleten. Ha hozzáférhetett, a Miklósék serdülő korból kiszépült Marcsája kerülgette. El is évődött vele katonásan, de mikor látta, a gyerek mennyire utána vetette magát, hirtelen határozattal összeszedte készségét és kievezett a folyótorokhoz. — Egy nappal előbb utazott vissza a szabadságáról. Két napot csavargott a fertői halásztanyán, hol a kuttyogatós legény lányának tette a szépet. Nem könynyelmü bakamegszokásból, de komolyan, mert ime egy napi szabadságot adott maga-magának a tiz fölé. A lány fogadta. Háromcsillagostól se? Ismerték apjostól már és nem nézték ferdén a settenkedéseit. Hét napi egyest kapott, ami katonaéletben semmi, mert komiszabb dolog is megeshet a bakagyerekkel. Terhesebbje a büntetésnek, hogy rukkolnia kellett&nbsp;: agyusztálni és ujoncot abriktolni. Utána neki vasraverés, másnak szabadság; akik még hívják is a városba: — Gyere öregem! — Hát megyek is a rézfüttyét! És oldalfegyveresen ment. Az őrmester kereste és ott találta a Fertőn, a halásztanyán. Tudták már, hol kell keresni. A kikötőn ült. Mellette a lány. Lelógatták lábukat és a vizszinen tartották. Az ő bakkancsa éppen a talpa széléig merült bele, de a lány lógázva se tudta vizbe értetni. És ezen mulattak, mert a megértő sziveket sok cseprőség vidítja. Az őrség elől kellett ladikba ugrania és kiáltotta: — Öregem, várjatok, megcsónakáztatom előbb a szeretőmet. A káplár mit tehetett egyebet, várt. Egyivásuak voltak. Gyuri egyet került az irtott nádak helyén, sulyom és hinár közt, mikor kikanyarodott, szájon csókolta a lányt, aki mert nem akarta engedni, hát erővel fogta le, aztán ment a patrol előtt. — Csak kerülő uton, öregem. Aztán ne vágj olyan szigoru képet. Mit gondoltok, mi jár ezért? — Lefokozás — mondották. Leültették a két napját s ujra lefokozták és leszidták. Utána ingre-gatyára vetkőzötten ült a priccsén. Szájában pipa s karikázza a füstöt és bölcselkedik. A többiek körülülik, akár iskolázáskor. Lelógó lábait maga alá szedi, bal karjával átöleli s jobb kezével a pipáját fogja&nbsp;: — Gyerekek! Én rám nem szabtak borjut! — Úgy érted öregem — felel egy velebeli — hogy rád szabták. Iszen mindég azon vagy, hogy fölvedd. — Értelek, öregem. Firerkoromban nem köllött borjut hordanom s mindig azon mesterkedtem, hogy kölljön viselnem. — Valami bolondot tettél. — Nem sokáig tart, higyjétek! Két hétig, vagy addig se és szabad leszek. Megint teszek valamit, valami nagy bolondot. Most felöltözködöm, aztán megnézem a rózsám. Két napja nem láttam. — Úgy-e apám — szólt egy rekruta — eddig más szeretőt is választhatott. — Né, a bundás&nbsp;! — agyarkodtak rá a vénebbek és azon mult, hogy meg nem csapták, mert a lefokozott csillapította őket és hallgattak rá. A lányt künn találta, vacsorához készülődött és segített neki. Egy-kettőre lepergetik a halak pikkelyét, aztán pár darab fát hasított és tüzet élesztettek a déli parázsból. Aztán a dereglyefogó hidra ülnek, a baka lábát rányujtja egy cölöpre s úgy fekszik a hidon. Az odahajló galy leveleit tépi és a vizbe hullatja. Szórakozottan, egyenként. A leány nézi és észreveszi a csillaghiányt. Határozatlanul ejt róla szót! — Megint lefokozták. — Semmi. Tudod, úgy is kivetkőzöm, hiszen két esztendőmet leszolgáltam már. — Ha olyan könnyen menne az! — Könnyen-e? — Könnyebb e vén hajónak szárazra menni — rugta meg a lány a dereglyét, amely ott fekszik pocsolyavizesen, iszapba merülten előttük, hasznavehetetlenül, lék-ütötten. A legény két cölöp szétsulykolt, lapos fejére lép s fölemeli a vizzel telt jószágot. Tovább huzza ágyából s orrát a hidra teszi. Nyögve, erekidülten, paprikavörösen tartja félkezével, hogy vissza ne csusszék. Hátrább lép aztán két cölöppárral és az előtte egyenesedő két duc végére emeli a hajó farát. Aztán belelép a dereglyébe s onnan a lány mellé roskad a hidra. Másnap jelentkezett orvosvizsgálatra és — haskéregszakadásért kiselejtezték, elbocsájtották. Obsitos katonakönyve kezében, szellőzetlen civilgönce már messzire szagosodik a penésztől; ládája — ahogy szabadságra engedett katonáké — a vállán. A telepre tart s hetekig ott ődöng. Hol halász, hol nem. A lány is, apja is biztatják, maradjon ott és legyen fertői halász. Határozottan néz a lány szemébe s mosolygósan mondja: — Nem lehet. — Mért ne lehetne? — A Fertő nem Balaton. — Ez is viz. — Viz ... de inkább nád. És ami nád, az nem viz: a Balaton meg csak inkább viz. És megírja apjának, jöjjenek föl, mert sulyos megbeszélni valói vannak. Már ugyan a lakodalomra is érhetnek. Megjöttek az öregek. Anyja sápítozik örömében, hogy már szabad a fia. — Éppen nincs mit örülni. Koldusa vagyok a szabadságomnak — hűti le és elbeszélte, mikor, hogyan szakasztotta meg magát. Riadnak, méltatlankodnak, de szülei örvendeznek a szabadulásának. — Ráértél volna a házasodással — huzta félre anyja. — Ha má koldusa vagyok, rabja is leszek a szabadságomnak. Zsákolnom nem köll, mert ott a molnárlegény. Halászgatás s a rész kimérése marad rám s a bajomtól elszürögethetem a vizet. Mi? Vacsorakor a menyasszonyához fordul, ki elhuzódik tőle. Éjszakai szállást a szomszédban kaptak. Másnap reggel a lány apja kopogtatott rájuk. Darabig tipródott, krákogott, köhécselt, egyszer csak kibökte a korai jövetelének okát: — A lányom egész éccakát keresztül bőgte. Gondoltam, ez igy szokás: válik a lány ... De reggel az anyjukom előáll, hogy a lány nem megy uramöcsémhez, mert nem ép test már s világéletében nem akar betegápoló lenni. Hiába noszítottuk, kárhoztattuk . . . aszondja, meggondolta, nem bánja meg ... Hát köszönöm a megtisztöltetést... Egy kis fölöstökömre&nbsp;! . . . — Köszönjük, majd benézünk — beszélt a legény megütődötten. — Falatozni éppen tudunk a kocsmában is. Hanem megmondhatja a lányának, köszönöm a hozzám való jó szivét, vár engem otthon a Miklósék Marcsája... Az öreg magyart mintha leforrázták volna, kifordult. A legénynek jól esett, meg szüleinek is, a sikerült visszavágás. Híztak a szabados merészségén.